Heti sorozatunk a parasztvilág hagyományrendjéből a nap szerint való teendőket, az egykor az egyes napokhoz kötődött szokásokat veszi számba. Hatodik nap: kisvasárnap.
A szombatot régen kisvasárnapnak is nevezték. Egykor a falusi asszonyok ezen a napon a Madonna tiszteletére fehér kötőben jártak, a fejükre is fehér kendőt kötöttek. A várakozás ideje volt, gondolatban már az Úr megszentelt napjára készült a hívő ember; a déli harangszó után aztán már mindenképp. Délelőtt még lehet a földön dolgozni, de Úrangyalára annak is véget kell vetni. A régiek ilyenkor még a darabban maradt sort se kapálták végig. Aki szombat délután a testi-lelki tisztálkodás helyett is a földben „güzült”, azt az emberek nem sokra becsülték. Asszonyok e napon nem fontak, mert úgy tartották, szombaton fonták azt a kötelet, amellyel Jézust kínzói a kőoszlophoz kötözték.
Tömörkény István jegyezte föl: „A pénteki szomorúságok után Szűz Mária a könnyektől nedves kendőjét szombaton szárítgatja.” Tehát derűt hoz ez a nap. A szombat délután az asszonyok sütő-főző ideje volt. A férfinép ilyenkor még körüljárta a portát, ha kis javítgatnivalót talált, azt elvégezte, aztán mosakodott és tiszta ruhát öltött. Az asszonyok az „újságszombaton”, vagyis az újholdra eső szombati napon rendre összejöttek „olvasót mondani” és közösen énekelni. A többségük ilyenkor még elment a templomba a vecsernyére, vagyis a kora esti litániára. Amikor hazaértek, a tisztaszobában, a Mária-kép előtt meggyújtották a szombati mécsest, és a család a vacsoraasztalhoz ült.,
