Szegény kis Magyarország, mindenki bántja! A gyermek Kata fakadt ki így, amikor hallotta a híreket arról, miként vélekedik hazánkról számos külhoni politikus. Azóta eltelt két év. A minap azzal állt anyja elé: ő sosem fogja itt hagyni az országot.
Édesanyja szeme a messzibe révedt, és azt mondta: ki tudja, mi lesz tíz, húsz vagy akár ötven év múlva…
Az ám, öten év: akkorra mi lesz velünk? Vagyis hát az utódainkkal… mert némely társadalomtudós úgy tartja, ha nem tudjuk megállítani a mai beáramlást, kontinensünk fél évszázad múlva elveszti önazonosságát. Európa nem lesz többé; legalábbis nem lesz az, ami volt. A legoptimistábbak kétszer annyi időt, egy egész évszázadot jósolnak az európaiság megőrzéséig. Csak utána jön a végzetes veszteség. Micsoda távlatok!
Távoli példát hozok. Tamás tíz éve ment tanulni a tengerentúlra. Az „ígéret földjére”. Oda, ahol akkor már háromszázmillióan szorongtak. A helyét kereste. Tájékozódott az emberdzsungelben. Tudta, az majd felszívja őt is. De azt nem tudta, nem tudhatta, hogy sorsa attól fogva egy másik fiatalemberéhez lesz hasonlatos, egy XIX. századiéhoz, csak ő nem Kristiania utcáin fog bolyongani, mint amaz.
Hogy tanulhasson, dolgozott. Építkezésre járt, segédmunkára. Meg takarított, mosogatott. Éjszaka gyalogosan ment haza, hogy a busz se kerüljön pénzbe, és a lakbér, a tandíj meg a könyvek mellett néha ennivalóra is jusson. Amikor elege lett, üzenetet küldött haza. Szavai ékezet nélkül röpültek a keleti parttól hétezer kilométerre. „Most csak kiszoktem e-mailt ellenorizni, mert amikor vegzek, mar zarva a konyvtar. Nem kolthetek sokat, tartogatnom kell a lakberre. A házineni mar igy is majdnem kirakott, pedig odaadtam neki minden fillert, ezert nem is ettem mar tegnap meg ma.”
Tamás vitt könyveket itthonról, hogy el ne felejtsen egyetlen egy magyar szót. Az egyik könyvben egyszer ezt olvasta: „Találtam egy üres padot, s nekiestem az elemózsiának. Ízlett; már rég nem ettem ilyen bőségesen. Lassanként olyan jóllakott nyugalomba merültem, mintha hosszan sírtam volna.” Becsukta Knut Hamsun könyvét. A fedőlapjáról ordított a cím: Éhség.
A fiatalember dolgozott, tanult, ritkán evett, sokat olvasott, néha Hamsunt is. Nem panaszkodott. Egyszer szakadt ki belőle két súlyos szó: éhes vagyok! A szülő, aki hallott ilyet, soha nem feledi. Apja-anyja kérte: gyere haza! Azt felelte, majd ha teljesítettem, amiért jött.
Ahol ő van, az a „korlátlan lehetőségek földje”. Háromszázmillióan várják ott az ígéret beteljesülését. Többségük hiába. Mint a leveleiből kitűnik: évről évre rosszabb a helyzet. Ott harmincegy másodpercenként érkezik egy új bevándorló. Európában vajon hány másodpercenként…?
Hamsun regényalakja hajósinasnak szegődött, úgy vágott neki az Újvilágnak. Hogy végül mire jutott, arról nem szólt az írás. Csak azt tudhatta a regényolvasó, hogy olykor éhezni fog. Mint ahogy a mi emberünk is. Ő viszont egyszer tán hazajön. De mikor? Hova? Milyenné lett országba? Mit talál itthon a régiből?
Hát ez a tét.
