Ma is elővesz egy kötegnyit a kisszekrényből. Napi kényszere, hogy frissítse az agyát. És hogy mindig felszakítson egy régi sebet… mert az idős Géza bácsi, a vénségére magára maradt ember hajlamos csak a rosszra emlékezni. A magány nem jó tanácsadó.
Most arról olvasgat, hogyan is volt az ’56-os nagy novemberi sztrájk. A saját feljegyzése töredékes, talányos – csak utalásokra futotta a merszből, hiszen félt, mint akkor annyian mások. A napi történések lejegyzését testvérétől leste el, akinek persze könnyű volt mindent pontosan leírni. Persze, gazdálkodó bátyjának mi baja lehetett volna ilyen mondatokból: „Durokkal búgatni október 26-án.” Bátran írhatta le, hogy a Fáni nevű koca aznap, de Cuni csak novemberben járulhat a díszkan elé fedeztetésre. Igaz – töpreng el ezen ma az öreg Géza –, ki tudja, az éberség őrei akkoriban tán még ebből is az ellenállás rejtjeles üzeneteit vélhették volna felfedezni…
Ő mindenesetre nem kockáztatott, csak vezérszavakat jegyzett föl, meg dátumokat, például ezt: „8-a, Fomenko-parancs.” Próbálta visszaidézni, mit éreztek, amikor a plakáton szembesültek a nyakukra ültetett szovjet városparancsnok pattogós szavaival. Hogy frissítse emlékezetét, előveszi a hiteles forrást, a városmonográfiát: „Néma ellenállás volt a város lakóinak válasza, rémületben tartotta őket a Vörös Hadsereg alakulatának fellépése, a forradalmárokat és szabadságharcosokat fasisztának minősítő hadi parancs. A szovjet parancsnokság fellépésének az is következménye lett, hogy a harcokban megsebesültek – a megtorlástól való félelmükben – nem merték felkeresni a kórházat. Otthon, házi körülmények között kezelték (kezeltették) súlyos sebeiket.”
Újabb dátum: november 15. Ja, igen, akkor kezdődött a nagy sztrájk. Ismét a könyvhöz fordul segítségért: „A Dunai Vasmű Munkástanácsa csatlakozott a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács november 14-én megfogalmazott sztrájkfelhívásához; csupán az erőmű termelt, és a nagyolvasztót tartották üzemi hőfokon. A két héten át tartó sztrájkot december 1-jén szüntették be.” Nem tartott sokáig, de bátor dolog volt – összegez. Tényleg az. Más kérdés, hogy a munkástanácsok végül kiegyeztek a hatalommal. A börtönnel, akasztófával riogatás megtette hatását. Neki se volt bátorsága tiltakozni – bár forrt benne az indulat – amikor az iskolásokra ismét rákényszerítették a vörös nyakkendőt. Ne kösd föl! – mondta nagy hangon az asszonyának, aki azon a reggelen épp csomózni akarta lánykájuk nyakbavalóját. Aztán a családfő elbizonytalanodott. És a kislány végül vörös nyakkendőben ment az iskolába.
Komor arccal böngészi az öreg a dokumentumokat. Csak egyszer mosolyodik el, amikor a nemzetőrök könyvében ezt olvassa: „A dunapentelei katonai parancsnokság 1957. január 2-án – többek között – azt jelentette a honvédelmi miniszternek, hogy a kommunisták a forradalmi időszak alatt ingadozók voltak, nem tudták, mit csináljanak. A pártvezetés ez időszakban nem ért semmit.” Így igaz – gondolja –, de az árnyékuk messzire vetődött.
