Hófehér fal, nagy, tiszta felületek, kevés fölaggatott dísz. Feszület – hát persze, egy szerzetes szobájában vagyunk –, aztán két szakrális jelkép, egy festmény, Madonna a kisdeddel. És még valami: fekete-fehér fotó, dombhajlatot látni, a domb élén szántó parasztember. Hegynek fölfelé szánt. Jelkép ez, tán hivatásának jelképe is? – kérdezem a pátert.
Több, mint húsz éve van előttem ez a kép – mondja. – Erőt ad, bátorít. Annak ellenére, hogy amint közeledik a szántó ló és ember a domb tetejéhez, annál nagyobb a képen a sötét mező. De annál nagyobb is a remény: amikor fölérnek, kitárul a szemhatár.
Beszél aztán arról, hogy miért fontos minden munkajelkép: építőerő. Gyakran járja a vidéket, bekopogtat falusi házakba, tanyákra, vadidegenekhez is, sosem kérdi, ki milyen vallású, lehet akár hitetlen is, őt az ember érdekli. A mindennapjai. A munkája. És a beszéde – teszi hozzá. Ennél elidőz. Példákat hoz a hétköznapi emberek szófordulatairól, sajátos metaforákat sorol úti gyűjteményéből, nyelvészeket idéz, akik a parasztember nyelvi gazdagságáról írtak, még Gombocz Zoltán is, a múlt századelő nagy kutatója, aki a fonetika, a nyelvtörténet, az altajisztika mellett még a falusi ember szóhasználatára is figyelt. Neki a vándorbot a jelképe, ami életközelség-szimbólum, nem véletlen, hogy a sírja fölötti szobor is vándorbottal ábrázolja…
Hazaútban még a szerzetes szavai járnak a fejemben. És visszagondolok egy másik beszélgetésre. Magam is tanyajáró voltam, sok bölcs parasztemberrel hozott össze a jó sorsom. Egy alkalommal ülünk a gádorban, beszélgetünk. A nagyfiú a jószágot eteti, a feleség a konyhában süti a sós rudat, és rosszkedvű – mondja vendéglátóm –, mert a Géza tehén véletlenül rálépett a kedvenc kiskutyájára, és most odavan. Szomorú. A gazda mondja szegény kiskutya nevét, jegyzetfüzetembe írom: Gurulj. Nézi, azt mondja, nyelvtanilag így helyes, de ők nem így írják, hanem így: Gurujj. Hát nem ízesebb ez a forma? És tényleg.
Náluk minden állatnak van neve, hallgatnak is rá, különösen, ha rosszat tesznek! Kopasz, Tasla, Pántos – néhány a disznók közül, a tehenek, Címer, Pötyke, Fátyol, Pompás, a két ló meg Cifra és Kondor. Meséli, fejéskor a tehénnek csak annyit kell mondani: a lábad! És a tehén hátrateszi a jobb hátsó lábát. Sosem a balt. Sosem téveszt. Sosem felejt…
A tanya körül nyárfák. Maga ültette egykor. Hallotta valakitől a nevét: Robusztus, olasz nemes fa. Na, gondolta, az biztosan hatalmasra nő, mert a neve csak a latin robustus, robusta, robustum főnévből eredhet. Már meg sem lepődöm: elmondja, gimnáziumban érettségizett, ott latint is tanult, meg a főiskolás lányával is gyakorolt olykor, valamennyi még megmaradt a nyelvtudásból…
Észreveszi, hogy Füstös, a koca kiszabadul a tanyáról. Szól az egyik kutyának: Bogár, megcsípheted egyszer. Bogár megy. Megcsípi. Nem kétszer, nem háromszor. Egyszer. Füstös megadja magát, visszatér. Szóból ért a kutya is. Arrafelé mindig.
A végén koccintunk. Jóindulatú bor – mondja. Egyetértünk.
