1950 tavaszának eufóriájától ’56 komor őszéig eljutni Újvárosban nem volt oly nehéz. Először is a „nép ellenségével” való leszámolást kellett tökéletesíteni. Megtörtént: a helybéli kisipar jószerével felszámolva, a kulákbélyegek a módosabbakra illően ráütve, földjeik, házaik, gazdaságaik hiánytalanul rekvirálva, a hangadók elűzve, a veszélyes egyedek internálva, a gyanús elemek kitelepítve, asszonyostól, gyerekestől, ahogy kell.
Szóval a diktatúra motorja zakatolt. Az azt elszenvedők haragja pedig gyűlt. Az Óvárosban egyre nőtt a feszültség. Mozgalmat szerveznek a kitelepítettek és a politikai okokból kisemmizettek megsegítése érdekében.
Ahogy telnek az évek, a kettészakadt település lakói egy dologban szép lassan egységesülnek: egyformán nő körükben az elégedetlenség, az új telepeseknek és az őslakosoknak egyaránt elegük lesz a folytonos ígéretekből, a kiszolgáltatottságból. A hamu alatt izzik a parázs, a városvezetőknek, a hatalom helyi „sáfárainak” fejében azonban nem szólalt meg a vészcsengő. Az „új várost építünk”, meg a „nehézipar vezércsillaga” jelszavak s a kétségtelen eredmények elaltatták a veszélyérzetüket. Csakhogy a betelepülőkben lassan elmúlt az életkezdés öröme, megnőtt az elégedetlenség: megcsömörlöttek a gyomorfogató, hamis propagandától, és a boldog jövő ígéretét a szűkös élet valóságával szembesítették.
’56 tavaszától az értelmiségiek és munkások zajos vitaesteken együtt utasítják el a vezetői önkényt. A legradikálisabbak, a hangadók már a politikai és gazdasági változások követeléséig jutnak el. A népi kollégisták nyári találkozóján a felszólalók némelyike kemény vádakkal illeti a pártvezetést, és egy új népi forradalom szükségét fogalmazzák meg. Aztán elérkezik október 16-a: a városi tanács ülésén késhegyre menő vita alakul ki arról a követelésről, hogy változtassák meg a Sztálin út nevét. Aztán az egyik tanácstag, Csendes István már a város átkeresztelését veti fel. A Sztálinváros név eltörlése persze hatalmas vitát gerjeszt, mert bár titokban jószerével mindenki egyetértett volna ezzel, de az óvatosságjelző megszólal: országos botrány lehet ebből. A megrémült városvezetés, hogy időt nyerjen, a „fontos kérdés” eldöntésére bizottságot jelöl ki, s a vitát elnapolja.
A „sztálintalanítás” pár nap múlva bekövetkezik. A város megmutatja igazi karakterjegyét: a szabadságvágyat és a bátorságot. A hatalom képviselői értetlenül, döbbenettel fogadják a hírt: a pesti forradalom példáját követve a „szocialista mintaváros” munkástársadalma, polgársága és értelmisége is fölkelt az önkény ellen. „… A néppel nem lehet sokáig büntetlenül játszani! Előbb vagy utóbb megelégeli a jármot, az önkényt. … Előbb vagy utóbb, de fellázad, s keserves leckét ad a történelemből azoknak, akik rosszul tanulták meg az ezeréves leckét” – fogalmazza meg a helybéliek többségének érzését egy újvárosi fiatal, Durmits Árpád a pentelei lap, az Igazság hasábjain.
Ha történelmileg rövid időre is, de a városlakók sorsukat a saját kezükbe vették.
