visszaemlékezés
Apa, mesélj!
Gyermekeim vissza-visszatérő felszólítására belekezdek a csupa-szép történetek egyikébe, de ők tiltakoznak: ne azt, hanem.. Mindig azt akarják hallani, amiben a régvolt keserű magvai lapulnak. Persze, hisz érzik, milyen lehetett az élet ott, a telepi szükséglakásban, ahová apjuk családját a sors kényszerítette.
Csongi és négy barátja
Duna-part, még nem a megszokott élettel. Sétafikáló alig, hát persze, az idő még fogós, a nap ereje gyenge. Kutyákat futtat egy öreg. Csapatban, egyszerre négyet. Labdát hajigál a távolba, a rohambrigád meg nekiiramodik.
Dékán, a sztálinvárosi vamzer
1958 áprilisában új lakója lett Pálhalma fegyintézetének: egy csalás és sikkasztás miatt elítélt címeres gazember. Nem volt rutinos rab, az első büntetését töltötte. Hallomásból ismerte azt a világot, ahová csöppent, hisz sok embert juttatott a rácsok mögé. Dékán fedőnéven ugyanis hivatásos besúgó volt.
A megtalált visszhang
Tihanyban jártam két hónapja. Sokadik zarándokutam volt ez. A hely mindig visszahúz. Nosztalgikus kényszer. Vállalom, pedig tudnivaló: a nosztalgia erősödése a végzetes öregedés legbiztosabb mutatója. Intő jel. Nálam ez a Tihany-szindrómát jelenti.
A félelmetes galeri
Jaj, Istenem! – csak ennyit tudtam mondani; csak egy feljajdulásra futotta, amikor megláttam a fotót az interneten. A szép Szentirmay-lányok egyike tette föl. És a kép megszólaltatta bennem a gyermekkort.
Az ember, akiből nem lett bankfiú
1956 januárjának utolsó napján az angliai Sussex megye varázslatos kisvárosában, Hartfieldben egy idős matematikus örökre kivonult ebből a világból.
A pannon idilltől a vaskeménységig
Egy hete indított sorozatunkban ezúttal a forma művészeié a terep: azoké, akiknek eszköze az ecset, a véső vagy az ötvöskalapács. Három alkotó – három korszak, három világ. Ami közös bennük: egyikük se itt született…
Rabemlékek fogságában
A Gulág-munkatelepek egyik legendás „lakója”, a 101 éves korában nemrég örökre elment szerzetes, Olofsson Placid mondta egyszer: aki tíz évet lehúzott a hírhedt szovjet büntetőtelepeken, annak legalább a kétszeresét, húsz évet vettek el az életéből.
Két világ között
„Hála Istennek, tüdőgyulladás!” Kikerekedett az öreg könyvszerkesztő szeme, amikor ez a mondat elhangzott. Ráadásul széles mosollyal közölte az orvos. A körötte lévők is mosolyogtak. Hogyhogy? És miért a „hála Istennek”? Aztán csak leesett a tantusz.
Emberségpróba
„Kint tél van még; hideg, könyörtelen” – írta a száznyolc éve épp a mai napon született Wass Albert. A tél könyörtelenségét a hétvégén megtapasztalhatta mindenki. Újvárosban még csak-csak… hanem Tésán!
Szenvedésből életerő
Mit neki a kilencven év! – néztem utána, amikor fölkapott a biciklijére és elkerekezett. Ha két-három falunyi távolságra kellett mennie, eszébe se jutott buszra szállni, csak előkapta az öreg járgányt.
A semmit érők árnyéka
Ma is elővesz egy kötegnyit a kisszekrényből. Napi kényszere, hogy frissítse az agyát. És hogy mindig felszakítson egy régi sebet… mert az idős Géza bácsi, a vénségére magára maradt ember hajlamos csak a rosszra emlékezni. A magány nem jó tanácsadó.